Ahogy ránézek a két szép szál legényemre, valami megfogalmazhatatlant érzek. Persze anyának lenni csodás, nincs is ehhez hasonló érzés, stb. Most nem erre gondolok. Hanem arra, hogy ketten vannak. Valami olyasmi misztikus dolog jut eszembe, amit az ikreknél szoktak mondani, hogy megérzik egymás gondolatait, de ez persze mégsem az. Csupán annyi talán, hogy ők ketten most már mindig itt lesznek egymásnak, az életükben mindig jelen lesz a másik, és mi hoztuk össze őket (a szó mindegyik értelmében).
Nézem, ahogy a nagy olyan felnőttesen szereti a kicsit, ugyanakkor azt az imádatot is látom rajta, ahogy a gyerekek viszonyulnak a kisbabákhoz. Ez megint egy olyan dolog amire nincs szó. És persze a kicsi (most még csak a tekintetével) csüng a nagyon, azt hiszem már most isteníti, lassan elkezdi majmolni is.
De túl a rózsaszín ködön mint mindig, most is ott a valóság. Hogy is néz ez ki gyakorlatban?
Ott van a nagy fiam, aki eddig egyke volt, ő volt a minden, körülötte forgott a világ. Most meg néha teljesen kiszorul a világból. Amikor a kicsi szopizik, akkor nem jöhet oda, nem bújhat, nem játszhat és zsonghat körülöttem, mert az öccse pont az a fajta kisbaba akinek nagyon könnyű elvonni a figyelmét. Ha a pici alszik, nem lehet akármivel játszani, nem lehet fel alá rohangálni és kiabálni, hogy batman vagyok. Nem tudok csak úgy leülni és játszani vele, és összességében kevesebb idő jut rá. Persze ezzel akkora gond nincs is, mert pont ez a testvérség lényege, hogy megtanulja azt, hogy nem csak ő számít, hogy nem körülötte forog a világ, hogy nem fog mindig mindenki hozzá igazodni, sőt neki is sokat kell alkalmazkodnia. Összességében úgy látom, hogy egészen jól megbirkózik a dologgal, féltékenységről szó sincs (még) szerencsére, inkább engem bánt a dolog. Hogy amikor pont azon igyekszem, hogy minél kevésbé sérüljön a lelke a sok változás miatt, folyton dorgálom, hogy ne kiabálj, maradj csöndben, menj ki, mondtam, hogy ne kiabálj, hányszor szóljak, hogy ilyenkor ne gyere be, nem szabad, ne csináld, óvatosabban, halkabban¼ ehh, egész nap ez megy. Persze közben igyekszem minél több dicséretet is beiktatni, már mindenért büszke vagyok rá, csak hogy valahogy kompenzáljam szegényt, és persze próbálok néha nem oda nézni. Amikor erre fektetek kicsit nagyobb hangsúlyt olyankor meg pont a másik oldalra billen a mérleg, és a kicsi szív ezerrel, mert a nagy lelke érdekében szegény fel lett ordítva az alvásból, vagy éppen csak alig foglalkozom vele mert a naggyal legózok stb.
Szóval azt hiszem rájöttem, hogy én sem tudok kettészakadni, de még emésztenem kell.
Félreértés ne essék, két gyerek kétszer olyan jó mint egy gyerek, én nagyon élvezem, csak anyai lelkem háborog hol az egyikért hol a másikért. De majd belejövök :)
Utolsó kommentek