Dr. William Sears csodás kis könyvet írt. Nem vagyok a könyvből nevelés híve, elég volt néhány beszámolót olvasnom egy két könyvről, hogy tudjam, nem adnék egy forintot sem érte, de a benne található módszerekért sem. Valahogy kezdettől fogva úgy voltam vele, bízom az ösztöneimben, működniük kell. És persze: a gyerekek nem egyformák, hogy is lehetne rájuk húzni ugyan azt a sablont?! Ám a sok külső tanácsnak és néhány irreális társadalmi vagy akár saját magunk támasztott elvárásnak hála, az első hónapokban néha az is elbizonytalanodik, aki amúgy bízik magában.

 

Dr. Sears nem is tehetett volna jobbat a bizonytalan anyákkal, mint hogy megírta ezt a könyvet. A nyolc gyerekes gyermekorvos apuka (ma már nagypapa) legfontosabb üzenete, hogy bízzanak magukban az édesanyák, hallgassanak az ösztöneikre.

 

A könyvben nincsenek olyan módszerek, melyek a kicsiket az éjszaka átalvására nevelné. Sőt, Dr. Sears ellenzi az ilyen módszereket, nem nevelésnek, inkább idomításnak hívja. Valahol egyet értek vele. A kicsik a sírással a szükségleteiket fejezik ki, és a csecsemősírás érzelmeket vált ki az anyából. Ez természetes. Ezt elnyomni viszont természetellenes. Ha figyelünk és válaszolunk a kicsi sírására, akkor a kisbaba megtanul bízni, megtanulja, hogy értékes lény, és ezzel kezdődik az önbecsülése.

A kisbaba egy bizonyos igényszinttel jön a világra, megvan a saját vérmérséklete. A kötődést segítő nevelés ezt figyelembe veszi, a szülők figyelnek gyermekük jelzéseire, megtanulják értelmezni azokat és reagálnak rájuk, a kicsi is megtanul egyre egyértelműbb jeleket adni. Így mindkét oldalról folyamatosan fejlődik a kommunikáció, a szülők és a kisbaba szépen egymásra hangolódnak. Míg az elkülönítő nevelésnél a kicsi sírása egyre zavaróbbá válik, ettől a szülők egyre ingerlékenyebbek lesznek. Így nem fejlődik ki az az érzékenység, amivel a kicsit meg tudnánk érteni. A baba két dolgot biztosan megtanul: kevésbé bízni a szülőben, és hogy a sírásának nincs közlési értéke. Így a kommunikáció gyengülni fog a baba és a szülei között nem csak éjjel, nappal is.

 

Tehát ugorjunk, ha füttyent a ded? És akkor mi mikor pihenünk, velünk mi lesz? Mi van, ha többemberes babánk van, és képtelenség megfelelni minden igényének?

Ezekre a kérdésekre kapunk választ a könyvből, és sok-sok jó tanácsot is arra vonatkozóan, hogy hogyan tudjuk az éjszakákat úgy eltölteni, hogy mind a mama, mind a baba, sőt a papa és a testvérek is jól tudjanak aludni. A könyv talán egyetlen hibája, hogy nagyon erőlteti a családi ágyat, de nem ezzel akar mindent megoldani. Második gyermekünk csak a saját ágyában szeret aludni, mégis ugyan úgy megkap mindent, amit igényel, és ugyan úgy jól alszik az egész család, mint a bátyjánál, akivel együtt aludtunk. Szóval nem az együttalváson múlik szerintem.

De a könyv kétségtelenül tele van sok hasznos információval ami segít megérteni a kisbabánkat. Miért ébred fel éjszaka, hogyan altassuk el, mit tegyünk, hogy ne riadjon fel annyiszor? Miért alszik máshogy a csecsemő, mint a felnőtt? Hagyjuk-e sírni, mit tehet az apa, mit tegyen egy egyedülálló anya? Tanácsok a hálószoba berendezésére, szabályok az együttalvásra.

 

De jó lett volna, ha az első gyermekem születése előtt elolvastam volna! Mennyivel könnyebben bíztam volna magamban és mennyivel könnyebb lett volna megértenem a kisbabámat és elutasítani a „jó” tanácsokat. Érdemes megvenni, nem is drága, 2500 Ft körül mozog az ára. Kétségtelenül az egyik legjobb befektetés a gyermeket váróknak.