Mindig melegséggel tölt el amikor úgy igazán betekintést nyerhetek abba, hogy hogyan is működik egy kisgyerek vagy épp egy kisbaba. Bár sosem csináltam népünnepélyt egy-egy újabb fogból, vagy hasonlóból, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek teljesen hidegen hagynak, hiszen legbelül azért csak megdobban az anyai szív, és csak nyugtázom én is, mint mindenki más, hogy lám, ismét közelebb került a fejlődésének következő lépcsőfokához, és már megint eggyel messzebbre a kisbabaságtól.

 

Éppen így volt ez nem is olyan rég, amikor is a kicsit fürdettem, és végre valahára elkezdett pacsálni a kádban. Úszó családhoz híven (bár én a szárazföldi szurkolást képviselem ebben a dalban) minden vízhez kapcsolódó esemény nagy eseménynek számít nálunk, pláne az első lábtempók. De ezek a lábtempók nem csak úgy a semmiből jöttek, részese lehettem azoknak a pillanatoknak, amikor megszülettek.

Aki gyermektelen, bár lehet hogy az is aki szülő, most lehet, hogy értetlenül nézi a monitort, és nem érti, hogy hogy tudok én annyira odalenni ezért az egyszerű alap tevékenységért, pláne még írni is róla. De ez van, most elkapott az érzelmi gépszíj.

 

Szóval tartom a karomban a kis puhatestűt, aki elégedetten pöffeszkedik a habokban, majd ahogy szokta, elkezdi a kis hurkalábait a hasához húzogatni, gondolom arra hajt, hogy egyszer csak sikerül a szájába csempészni egyet belőle, de ez még odébb lesz, én látom.

Egy-egy ilyen kimerítő próbálkozás után visszacsattannak a lábacskák a vízbe. Ez már sokszor megesett, de most, most láttam, hogy felcsillan a kis szempár. „Hohó! Ez fröcskölt!” Majd némi csücsörítve gondolkodás után láb felhúz és vízbe visszacsap. Szemöldök felszalad. „Ezt lehet, hogy én csináltam!” Csücsörítés, láb megint felhúz, majd visszacsap. Értelem megcsillan. „Ezt ÉN csináltam!” Fogatlan vigyor. És a fürdő berendezése megszűnt száraznak lenni.

Napok teltek el, és én még mindig a hatása alatt vagyok ezeknek a pillanatoknak.