Előbb utóbb mindenki szembesül azzal amivel én. A gyerekeket nem tudjuk mindentől megvédeni, ezt persze tudjuk, ezer felől hallani ezt a bölcsességet. Igen ám, de szembesülni vele megint más dolog. A történet nem egy nagy extra, mégis fordulópont az életemben. Igen, nem a gyerekében, ő ezt zökkenőmentesen veszi, az enyémben.

 

Farsang. A nagyfiam kereken egy éve készül rá, hát igen, nagy hatással volt rá az első. Ez alatt az egy év alatt minden nap elmondta, hogy mi lesz majd a farsangkor.

 

Este lefekvéskor: Anya, én majd tudod mi leszek a farsangon? Kalóz!

A strandon uzsonna közben: Anya, én majd tudod mi leszek a farsangon? Krokodil!

Buszon hazafelé: Anya, én majd tudod mi leszek a farsangon? Zorró!

Ebéd közben: Anya, én majd tudod mi leszek a farsangon? Lovag!

 

Aztán persze Batman lett, a tavalyi Pókember után nem ért váratlanul. A lényeg, hogy készült, várta, nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszébe. Ahogy közeledett a nagy nap, már másról nem is eshetett szó. Gyakorolta a mondókákat, és csak úgy egyáltalán, nagyon várta, főleg a bulit, amit utána tartanak.

 

A mi ovink elég nagy helyi szinten, hat csoport van benne. Kibérelnek egy nagy termet színpaddal, és ott vonul fel az összes csoport egyenként. Énekelnek kettőt, fordulnak hármat, a szülők meg lelkesen tapsolnak. Nincs is ezzel semmi baj, pont elég, pont végig is lehet nézni mind a hat csoportot. Utána jön a buli, vagyis bömböl a zene, a gyerekek rohangálnak, sikítoznak, vagy éppen az óvónőkkel táncolnak. Közben van a tombola. Hát igen, azon túl, hogy én soha nem nyerek semmit és ezért csalódott vagyok némiképpen, elég felesleges dolognak tartom ebben a korban. Főleg, hogy a nyeremények között kozmetikai utalványok, gyertyatartók és egyéb, a gyerekek számára használhatatlan dolgok vannak. Persze kisebbségben vagyok a véleményemmel, hiszen az anyukák többsége ujjongva szalad ki a nyereményéért.

Tavaly még istenes volt, mert az egész tombola dolgot letudták fél órában. Idén egy órán át tartott, így a gyerekek bulija csappant meg. Tombola előtt és után is csak egy negyed órácska maradt a felhőtlen szórakozásra. A sok hercegnő és pillangó, kalóz és batman pedig megunta a várakozást és a többség haza is ment. Akik maradtak utána remekül szórakoztak egy gyereket kivéve. Az én fiamat. Ő a tombola végén már eléggé ki volt akadva, így nem kellett neki sok és egy rosszul sikerült fénykép miatt végérvényesen kiborult. A tombolának vége lett, folytatódott a buli, de ő csak állt a terem közepén (hogy mindenki jól lássa, köszi) és bőgött. Fel akart menni a színpadra a többiekhez táncolni, de amint odaértünk bedurcásodott. Akkor le akart ülni, de amint elindultunk a székek felé megint csak bedurcásodott, hogy fel akar menni a színpadra, stb. Akinek van hasonló korú gyereke tudja, hogy ilyenkor már semmi nem segít általában. És persze az azt is tudja, hogy ilyenkor hirtelen mindenki a szerencsétlenkedést sasolja, sőt akad egy két kedves nagymama, aki segítő szándékkal odamegy a gyerekhez és ront még egy kicsit a helyzeten.

Aztán a bulinak is vége lett, annak a 15 percnek, így mire csillapodott volna a hiszti, újabb akadályba ütköztünk.

 

Így történt, hogy a négy évesnek meg kellett tanulnia, hogy bizony nem mindig azt kapja amit vár, amit ígérnek. Nekem meg meg kell tanulnom, hogy az én kicsi babámnak (ó, bocsánat, nem baba, nagyfiú) most már ezeket is meg kell tanulnia. Az élet nem mindig olyan rózsaszín mint szeretnénk, és ez a kis farsang még igazán semmi ahhoz képest ami vár rá. Nem a legjobb érzéssel tölt el a gondolat, de tudom, ez van, ez az élet rendje. De máris itt tartunk?

 

És persze azóta nem telik el nap, hogy ne mondaná:

Anya, én majd tudod mi leszek a farsangon? Cápaember!

Anya, én majd tudod mi leszek a farsangon? Robot!