De hé! Néha le kellene ülni, és kicsit körbenézni magunk körül, kicsit elgondolkodni az életünkön, hogy milyen csodás is. Hogy milyen világnak vagyunk mi az apró kis részei, miket tudtunk összehozni magunk körül. Én mostanában megteszem, mert egyik nap, amikor totál nulla aggyal rogytam le a fotelba, pillanatnyi szünetet tartva a gyereknevelés és a házimunka terhelő egységében, akkor egyszer csak észrevettem őket. Na eddig is tudtam, hogy ott vannak, kapnak enni, van tiszta ruhájuk, és szoktam velük játszani is, meg sokat szeretgetem is őket persze. De ahogy néztem a két tökéletes fiamat, egyszer csak belém hasított a gondolat: „Jé, ezek az én gyerekeim?” Észre sem vettem, hogy már nem vagyok 18 éves. Bár igyekszem úgy élni az életem, hogy minden pillanatot megéljek, és nem, nem vagyok skizo sem, tudom, hogy már túl vagyok az érettségin, sőt a diplomán is, és igen, már férjhez mentem és szültem két gyereket, tudom. Megmagyarázni nem fogom azt az érzést, ami akkor ott a fotelban tarkón csapott, de jó volt. Jó volt rá nézni a két gyerekre, szerelmesen gondolni a munkában lévő apjukra és kihúzni magam a lakás romjainak a közepén, hogy ez már valami! Itt van személyesen ez a két gyerek, két kis egyéniség, két élet, sőt, egész emberi sorsok. És ebben igen fontos szerepem van, apával mi hívtuk őket erre a világra, és most van szerencsém az életük e fontos szakaszát szemmel kísérni. Hát köszönöm a lehetőséget, megbecsülöm! És mostantól igyekszem még inkább megélni minden percet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.