Megállítani? Vagy inkább siettetni? Nem is tudom. Valahogy úgy vagyok kitalálva, hogy eddigi életemben mindig siettettem volna. Így voltam ezzel gyerekkoromban is, alig vártam, hogy 14 éves legyek, mert az már milyen NAGY, aztán a középiskolás évek alatt alig vártam, hogy 16 legyek, mert az már igazán NAGY, és a 18-at is hasonlóképpen vártam. Úgy siettem volna, már csak egy év, már csak fél év, már csak két hónap és… aztán 18 lettem és emlékszem, megyek hazafelé az éjszakában valamilyen buliból, és azon gondolkozom, hogy hű, mekkora király, 18 éves vagyok, hűűű…hm. Nem is változott semmi. Nem baj, azért ez akkor is nagyon király.

 

Aztán főiskola, szerelem, házasság, és én megint csak alig vártam az eseményeket. És ha én valamit alig várok, akkor ott jöhet világvége is akár, én nem fogok rajta keseregni, csak azon maximum, hogy ennek a francos világvégének is most kellett eljönnie, jól keresztülhúzta a számításaimat. Teherbe esésem előtt is így voltam ezzel. Volt egy komoly betegségem, de leginkább az aggasztott benne, hogy most nem eshetek teherbe, pedig én már alig vártam, és az csak úgy mellékesen jött be e mellé az érzés mellé, hogy te jó ég, ez nagyon komoly, nagyon be vagyok tojva. A lényeg az volt, hogy halasztanom kellett a baba dolgot. Nem vagyok normális, de így működök, ez van. Aztán végre meggyógyultam, végre teherbe estem és én már alig vártam, hogy 12 hetes legyek, mert az már valami, aztán alig vártam, hogy nőjön a pocakom, alig vártam, hogy ennyi meg annyi hónapos legyek. Tiszta zizi voltam. A végén persze alig vártam, hogy szüljek (talán ez az egyetlen dolog amivel nem vagyok egyedül). És aztán itt volt nekem a gyönyörű kisbabám, és én megint csak elkezdtem az időt hajtani, hogy de jó lesz ha már ül, de jó lesz ha végre eszik, de jó lesz ha mászni kezd végre, pláne ha elindul, és én ezeket már alig vártam, siettettem volna az időt.

Szépen fel is nőtt a legény, elkezdte a bölcsit, én elmentem dolgozni, amit szintén alig vártam, és jöttek a hétköznapi dolgok amiket siettethettem.

 

Majd lassan bekúszott a képbe a kistesó kérdése, és én ismét alig vártam, hogy megint babám lehessen, és semmi más nem érdekelt. Valamiért erre a gyerekre is várnom kellett, több mint egy évet, csak most nem betegség miatt, most a körülmények nem voltak adottak, új munkahely, családi vállalkozás, sok mindenbe kezdtünk bele, de aztán jöhetett a gyerek is. És én megint elkezdtem a szokásos alig várom dolgaimat, de már nem olyan nagy hévvel. Lecsendesedtem. Végül is ki tudja, lehet, hogy nem is lesz több kisbabám (bár de jó lenne) , lehet, hogy nem is lehetek többet terhes (pedig ez milyen szuper állapot). Úgyhogy inkább elkezdtem kiélvezni a pillanatokat, igyekeztem minél több percet megélni (amennyire egy ovis mellett lehet), minél több mindent rögzíteni emlékeim között, ahogy mocorog bent a baba, ahogy a nagyfiam várja a testvére érkezését, ahogy óv mindentől, pakolja a párnát a hátam mögé, az utolsó hármasban töltött heteket... Szerintem nagyon szép időszak kisgyerekkel babát várni, bár néha igen kemény is, de ez mindennel így van.

 

Azért a szülést alig vártam, de ez belefér, pláne ha nyáron szül az ember, meg a végén ki az aki nem tudna embert ölni kínjában? Szóval megszületett a kicsi és én szerettem volna megállítani az időt. Én, aki addig inkább sürgettem. Olyan jó volt, hogy kis ráncos újszülöttem van, olyan de olyan nagyon élveztem, és tudtam, nem tart sokáig, lassan kikerekedik, kinyílik a világnak, ami persze nem baj. Igyekeztem kiélvezni minden percet, és így vagyok ezzel most is, nem sürgetem, halad a maga útján, fejlődik ahogy kell, és persze jó lesz majd ha már felül, ha elindul, stb, de kit érdekel? Majd úgyis csinálja amikor kell, most most van, és most ezt a pillanatot élvezem inkább.