Bár az idei Karácsony volt eddigi felnőtt életem legszegényebb Karácsonya anyagi szempontból, és a sok gond, ami egész évben nyomta a vállunkat kissé beárnyékolta a készülődés hangulatát, mégis azt kell hogy mondjam, ez volt eddig a legszebb Karácsonyunk!

És ezt a négy éves fiúnknak köszönhetjük.

 

Ő abba a korba ért amikor már elég nagy ahhoz, hogy nem csak izgatottan várja az eseményt, hanem teljesen át is éli minden pillanatát. A körítést viszont még bekajálja hozzá. Így a Karácsonyi készülődés az utolsó napokban mégis meghozta az izgalmakat nekünk felnőtteknek is, egyszerűen ragadt ránk abból, amit a gyerek érzett, aki széles vigyorral ugrálva közlekedett az utolsó napokban és persze azóta is.

A fát a nagy izgalmakra való tekintettel már 23-án este fel kellett díszíteni, így legalább nyugisabban telt a másnap, egy dolog kipipálva. Egész nap kérdezgette, hogy vajon mikor jön a Jézuska? Lehet, hogy csak este? Lehet, hogy már ebéd után?

Az én kis emberemet annyira megérintette a karácsonyi hangulat, hogy a maradék díszeket kiszedte a dobozból és a szobájukban mindenhova csengettyűket, gömböket aggatott, hogy oda is bekússzon egy kicsi a Karácsonyból. Kicsit el is szégyelltem magam, mivel én nem vagyok az a nagy díszítgetős típus, sőt, a fán kívül nálunk semmi más nincs, de jövőre telepakolom az ablakokat és kiteszek néhány díszt az asztalokra is.

 

Szóval néztem az izgalmaktól majd szétpattanó gyereket, és lassan bekúszott az én gyerekkori emlékem a Karácsonyról. Ismét érezhettem azt az izgalmat amit régen. Ezt leírni nem lehet, de talán mindenki elő tudja ásni magában ezt az érést. Amikor VÉGRE megszólal a csengő, berontunk a szobába, vetődünk a fa alá, utána mindenki együtt játszik… ez csodás érzés! Amikor a mi csengőnket megrázta a Jézuska, a fiam szemében ott volt az izgalom, a csoda, hogy ez tényleg igaz, hogy tényleg eljött HOZZÁ a Jézuska, és hozott neki ajándékot. Meg lehetett volna zabálni, csak éppen idő nem lett volna rá, mint a villám vágtatott a nappaliba.

 

Este, amikor végre sikerült benyomni az ágyba, ültem az ágya szélén, szoptattam az öccsét és ő a sötétben még odasúgta: Anya, úgy szeretlek, hogy mondtad a Jézuskának, hogy mit hozzon nekem Karácsonyra! Ehhez nem is lehet mit hozzáfűzni…

 

Úgy látszik nem csak engem érintett meg a négy éves csodás kis világa, hanem a férjemet is. 26-án este, amikor a rokonoktól jöttünk hazafelé, azon tűnődtünk, hogy honnan is jutottunk idáig. Volt egyszer két dilis tízen-húszon éves, akik élték a maguk laza kis életét, most lassan kilenc évvel később meg itt van nekünk két csodálatos legény, szülőt csináltunk egymásból, és minden nehézség ellenére úgy érezzük, hogy igen, erre vágytunk, nekünk a legjobb a világon!

 

Már úgy is régen voltunk betegek… De ez sem mentség a sorsnak a jelenlegi állapotokra. Mert milyen klassz is egy család kisgyerekekkel, akik még minden vírust benyalnak, ráadásul vírusoktól, baciktól hemzsegő közösségekbe járnak. Eleve veszett ügy. Nehezítő körülmény, ha a család felnőtt tagjai között is van aki sokat jár gyerekek közé. És akkor a nyálas esős ködös időt nem is említem.

 

Szóval benyaltunk de nem egy, hanem egyből két vírust. Kezdtük egy jó kis láz – takony kombóval, majd belekóstoltunk némi hasmenéses izébe is. Általában mindenki könnyebb sérülésekkel szállt ki ezekből, illetve a legkisebb csak kívülről szemlélte az eseményeket (mégiscsak jó lesz az az anyatej). De én, én nagyot szakítottam. Amúgy sem bírom a lázas dolgokat, már a 37,5 világvége, de ez most bőven fölé kúszott. Sőt jó kis szövődményként még arcüreggyulladást is eredményezett.

 

Mit tegyen az ember amikor mindenki kidől? A saját sebeim nyalogatására sem volt elég időm, a nagyot is ápolgatni kellett és a kicsi sem akart kimaradni a jóból, hihetetlen lendülettel vetette bele magát a fogzásba. Gondoltam majd résen leszek és legalább írok egy jó kis cikket ebből az egészből, majd kifigyelem milyen praktikák válnak be. Ebből is látszik, hogy magas lázam volt. Ugyan hol jön képbe bármilyen praktika amikor az ember lánya 38,5 el ringatja vissza már hatodszor az elmúlt másfél órában a dedet, aki fogzik, és mire beájulna az ágyba, már kísérheti is a másikat a budira, hogy ott asszisztáljon szegény gyerek szenvedéseihez. Persze mindez éjjel.

 

Nos kérem szépen, nem jutott eszembe semmiféle praktika, csak egy gondolat, ezt mondogatom magamban már egy hete: ez is elmúlik egyszer.

Ez is elmúlik egyszer, ez is elmúlik egyszer, ez is elmúlik egyszer, ez is elmúlik egyszer, ez is elmúlik egyszer…. túlélésre játszunk :)

Megállítani? Vagy inkább siettetni? Nem is tudom. Valahogy úgy vagyok kitalálva, hogy eddigi életemben mindig siettettem volna. Így voltam ezzel gyerekkoromban is, alig vártam, hogy 14 éves legyek, mert az már milyen NAGY, aztán a középiskolás évek alatt alig vártam, hogy 16 legyek, mert az már igazán NAGY, és a 18-at is hasonlóképpen vártam. Úgy siettem volna, már csak egy év, már csak fél év, már csak két hónap és… aztán 18 lettem és emlékszem, megyek hazafelé az éjszakában valamilyen buliból, és azon gondolkozom, hogy hű, mekkora király, 18 éves vagyok, hűűű…hm. Nem is változott semmi. Nem baj, azért ez akkor is nagyon király.

 

Aztán főiskola, szerelem, házasság, és én megint csak alig vártam az eseményeket. És ha én valamit alig várok, akkor ott jöhet világvége is akár, én nem fogok rajta keseregni, csak azon maximum, hogy ennek a francos világvégének is most kellett eljönnie, jól keresztülhúzta a számításaimat. Teherbe esésem előtt is így voltam ezzel. Volt egy komoly betegségem, de leginkább az aggasztott benne, hogy most nem eshetek teherbe, pedig én már alig vártam, és az csak úgy mellékesen jött be e mellé az érzés mellé, hogy te jó ég, ez nagyon komoly, nagyon be vagyok tojva. A lényeg az volt, hogy halasztanom kellett a baba dolgot. Nem vagyok normális, de így működök, ez van. Aztán végre meggyógyultam, végre teherbe estem és én már alig vártam, hogy 12 hetes legyek, mert az már valami, aztán alig vártam, hogy nőjön a pocakom, alig vártam, hogy ennyi meg annyi hónapos legyek. Tiszta zizi voltam. A végén persze alig vártam, hogy szüljek (talán ez az egyetlen dolog amivel nem vagyok egyedül). És aztán itt volt nekem a gyönyörű kisbabám, és én megint csak elkezdtem az időt hajtani, hogy de jó lesz ha már ül, de jó lesz ha végre eszik, de jó lesz ha mászni kezd végre, pláne ha elindul, és én ezeket már alig vártam, siettettem volna az időt.

Szépen fel is nőtt a legény, elkezdte a bölcsit, én elmentem dolgozni, amit szintén alig vártam, és jöttek a hétköznapi dolgok amiket siettethettem.

 

Majd lassan bekúszott a képbe a kistesó kérdése, és én ismét alig vártam, hogy megint babám lehessen, és semmi más nem érdekelt. Valamiért erre a gyerekre is várnom kellett, több mint egy évet, csak most nem betegség miatt, most a körülmények nem voltak adottak, új munkahely, családi vállalkozás, sok mindenbe kezdtünk bele, de aztán jöhetett a gyerek is. És én megint elkezdtem a szokásos alig várom dolgaimat, de már nem olyan nagy hévvel. Lecsendesedtem. Végül is ki tudja, lehet, hogy nem is lesz több kisbabám (bár de jó lenne) , lehet, hogy nem is lehetek többet terhes (pedig ez milyen szuper állapot). Úgyhogy inkább elkezdtem kiélvezni a pillanatokat, igyekeztem minél több percet megélni (amennyire egy ovis mellett lehet), minél több mindent rögzíteni emlékeim között, ahogy mocorog bent a baba, ahogy a nagyfiam várja a testvére érkezését, ahogy óv mindentől, pakolja a párnát a hátam mögé, az utolsó hármasban töltött heteket... Szerintem nagyon szép időszak kisgyerekkel babát várni, bár néha igen kemény is, de ez mindennel így van.

 

Azért a szülést alig vártam, de ez belefér, pláne ha nyáron szül az ember, meg a végén ki az aki nem tudna embert ölni kínjában? Szóval megszületett a kicsi és én szerettem volna megállítani az időt. Én, aki addig inkább sürgettem. Olyan jó volt, hogy kis ráncos újszülöttem van, olyan de olyan nagyon élveztem, és tudtam, nem tart sokáig, lassan kikerekedik, kinyílik a világnak, ami persze nem baj. Igyekeztem kiélvezni minden percet, és így vagyok ezzel most is, nem sürgetem, halad a maga útján, fejlődik ahogy kell, és persze jó lesz majd ha már felül, ha elindul, stb, de kit érdekel? Majd úgyis csinálja amikor kell, most most van, és most ezt a pillanatot élvezem inkább.

Amikor első fiammal voltam terhes folyton a kismama magazinokat bújtam. Sőt teherbeesés előtt már alig vártam, hogy kezemben legyen a pozitív teszt és ezzel mintegy feljogosítva rá, berobbanjak egy újságoshoz és megszerezzem az összes szaklapot. Kár volt már tudom, sokat nem tanultam belőlük, sőt, több lett az elvárásom a saját terhességemmel, szülésemmel kapcsolatban mint az egészséges, de ez egy másik téma is lehetne.

 

Szóval szorgalmasan tanulmányoztam ezeket az újságokat, és persze ezekben a csapból is az folyik, hogy ha a baba eléri a hat hónapos kort, akkor elkezdhető a hozzátáplálás, nem, nem elválasztás, hozzátáplálás. Így javasolja a WHO. Most őszintén nem mindegy, hogy nevezzük? Elkezd enni napi pár kanál almát vagy amit jónak látunk, a vége úgy is az lesz akárhogy nevezem. Egészséges gyerek előbb utóbb lecseréli az anyját mint táplálékforrást. Na mindegy.

 

Amúgy a védőnő és a gyerekorvos is ezt javasolta természetesen. Én meg felháborodva olvastam egyes bébiétel tájékoztatókon, hogy ajánlott 4 hónapos kortól. 4 hónaposan? Hát tönkreteszik azt a szerencsétlen gyereket!!! Nem szabad, csak 6 hónaposan! Borzalom!!!

 

Aztán megszületett a fiam, szopizott ahogy illik, majd elhagytuk a 3 hónapos fordulót is, a gyereknek megugrott az étvágya, alig győztem tejjel (utólag azt mondom: első jel). Homeós bogyó hozta a megoldást, ismét volt tej bőven, éljen, hurrá. Elértük a 3,5 hónapos kort. Gyereknek megindult a hasa, anyatejes babáknál a klasszikus sárga trutyi helyett zöld trutyi és minden pelusban. Persze mellé ment még a tekergés, nyihegés, nem volt jól a gyerek (utólag azt mondom: második jel).

Orvoshoz el, gyerek jól van, de biztosan éhes. Hiszen van tejem! Nem, köszönjük nem kell tápszer (utólag azt mondom: harmadik jel). És tényleg, sok tejem volt. Arra nem is gondoltam, hogy nem a mennyiséggel, hanem a tartalommal van a gond.

Két hét szenvedés után eljutottunk a Madarász utcai gasztroenterológiára. Doktornő megtapintotta a fiam hasát:

-Refluxos - mi van? – Anyuka hagyja abba a szoptatást, adjon neki ilyen olyan pépet.

-Na ne, ez hülyeség. Az én fiam nem refluxos, még büfizni se nagyon büfizett, nem hogy bukni.

Át a SOTE-ra.

Doktor bácsi megtapintja a fiam hasát:

-Semmi baja.

-De sír, mert kínozza a hasmars.

-Az nem baj. Hat hónapig kizárólag szoptassa anyuka.

Fosson ő még két hónapot. Itt se lettem okosabb.

El a kedvenc természetgyógyászunkhoz (róla még sokat fogok írni).

-Ez a gyerek éhes.

-Éhes? (leesett végre)

Most sokan kiröhögnek majd ha leírom mi jött ezután, de üsse kő. A doki kirohant az ingájával (hihi) a kisboltba, majd visszatért egy adag répapürével és egy adag kelbimbó bárányhússal és rizzsel menüvel. Igen, ez nem éppen a hozzátáplálás kezdeti szabályainak megfelelő választás volt, de akkor már sejtettem, hogy nem úgy van az ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva.

 

Elkezdtük napi egyszer etetni ezekkel, majd lassan bővítettünk is, persze a tünetek megszűntek, a gyerek ismét kiegyensúlyozott lett, mi is. A kelbimbós manyung nagy kedvence volt még sokáig, sajnos mára megszüntették.

 

Levontam a következtetést. A gyerekek mint minden másban, ebbe sem egyformák. Inkább figyeljünk a jelzéseikre és reagáljunk az igényeikre. Van olyan kisbaba akinek hat hónaposan sem kell még a kaja, van amelyik már három hónaposan elkezdené a kóstolgatást. Azt gondolom, ha ezt az igényét kielégítjük és megkínáljuk napi egyszer valamivel, abból hatalmas galiba nem lesz. Az anyatej ugyan úgy bejut a szervezetébe, csak napi kb 1-1,5 decivel kevesebb. A többi viszont megteszi jótékony hatását, egy kis zöldségtől vagy gyümölcstől meg maximum elégedett lesz a babánk. Lehet, hogy az is számít, hogy melyik gyerek milyen súllyal születik és utána milyen ütemben gyarapodik. Nekem mindkétszer 3,6 kilós fiaim születtek, és irdatlan ütemben nőttek.

 

Most a kicsinél résen voltunk. Három hónaposan (6,2kg) már kinézte a szánkból az ennivalót. Amikor 3,5 hónaposan először a testvére odatartott neki egy almát, lelkesen cuppogott. Azóta ha kanalat lát majd kiugrik a hordozójából. Még nem eszik sokat, de szemmel láthatóan igényli a hozzátáplálást, és ezt a gyarapodása is igazolja. Ahogy a testvérének, neki is lassult a súlynövekedése, és megindult a hasa. Most négy hónapos elégedett, kiegyensúlyozott kis hurka.